Az én okos uram tegnap este kitalálta, hogy mivel a gyerek épp "táborozik" Dindinél (nálunk anyukám nagyi helyett valamiért Dindi lett), mi menjünk fussunk a szigeten.
Mentünk.
Futottunk.
Vagyis én inkább vánszorogtam.

Annyira amatőr vagyok, hogy még a rekortánon sem tudok futni. Kb. 200 méter után már fájt tőle a lábam. De csak kb. 2 km-nél jöttem rá, hogy ettől.
Na, onnan már mellette futottam, de akkor már mindegy volt.
A tempóm a holdon.
Azon gondolkodtam - mert ez az én idei óriási eredményem, hogy már nemcsak azon jár az eszem, hogy honnan lehetne több oxigénhez jutni, és miért fáj ennyire minden -, hogy mennyire utálok mindenkit, aki körülöttem van.
De tényleg mindenkit!
Mondom sorban:
- a kedélyesen sétálókat - mi az, hogy ők kényelmesen sétálgatnak, míg én vergődök? És egyébként is, hogy van erre idejük, hogy a Margitszigeten andalogjanak egy sima kedd délutánon?
- a fiatal futókat - úgy futnak el mellettem, mint a nyulak.Mocskok!
- az idős futókat - elfutott mellettem még Rudi bácsi hasonmása is. Rudi bácsi amúgy most apukám mellett pihen a szívszanatóriumban, és 81 éves. Ez a bácsi sem lehetett kevesebb 65-nél, és elnyargalt mellettem simán
- a gyerekeket - nem átallanak élvezetből futkosni a szenvedésem mellett. Dráma!
Aztán egyszercsak, ahogy aktívan utáltam mindenkit, meglett a kör, és meglett a plusz 2 km is.
Vagyis a mai táv OK, ez alapján fel vagyok készülve a jövő heti megmérettetésre.
Csak ne lennék ilyen csiga.
Na de aki most azt gondolja, hogy a mai után nem kapott kedvet tőlem futni, annak elmondom, hogy most - sőt mióta befejeztem a futást - istenien vagyok.
A futás végeztével elmúlik a szenvedés, a mindenkire kiterjedő utálat, elmúlik minden, ami rossz.
Csak az marad, hogy MEGCSINÁLTAM.
Most itt ülök a kanapén és nagyon jó nekem.
Megérte ezért a szenvedés?
MEGÉRTE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése