2014. szeptember 10., szerda

A szenvedések vége - REMÉLEM

Drámai változások...
Kidőlt a triónk harmadik tagja.
Egy nagyon rövid időre felmerült, hogy megcsináljuk ketten. Tényleg nagyon rövid volt ez az idő. Annyira rövid, amíg a gondolat elért a nyakamhoz, ami aztán egyből jobbra-balra rángatni kezdte a fejemet. Kizárt!

De a lényeg: minden jó, ha a vége jó.
Na jó, a végét még nem  ismerjük, de a kilátások kedvezőbbek lettek. 
Szóval: a sérültünk helyett egyből lett valaki más, és így átszerveztük a sorainkat, bevállaltam a leghosszabb távot (oké, csak 400 méterrel hosszabb, mint amit amúgy is futottam volna) és így nem elsőnek futok majd, hanem utolsónak.
forrás: lifehacker.com
Vagyis özön időm van! Mindent elhasználhatok, amit a társaim megspórolnak a 7.10-ből. Elnézést érte tőlük előre is!!!
Ennek nagy előnye az, hogy nem kell paráznom az időm miatt.
Nagy hátránya pedig a Nyugati téri felüljáró, amin így majd nekem kell felfutnom, és amiről nem létezik adat, hogy milyen magas. Khm-khm. De egyébként ez nem zavar olyan nagyon (még!). Ilyenkor jön jól, hogy szinte mindig emelkedőn-lejtőn futok.

Ma megindultam futni egy jót a felkészülés jegyében, és miután az első 1,4 km-en nem mért az alkalmazás (grrr), utána pedig majd belehaltam (de tényleg, még a szívem is nyomott) úgy éreztem, hogy ez tarthatatlan. Mióta megkezdődött az idő parám, nem futottam egy jót. Mármint jól esőt. Bármit jelentsen is ez a futás viszonylatában.

Előtte is éreztem, hogy nem vagyok gyors (szólt a fáradt csiga), de futottam, sokszor még élveztem is, vagy legalábbis nem gyűlöltem. Ezzel szemben az elmúlt 2-3 hét maga volt a pokol. Minden alkalommal haldokoltam, egyre lassabb lettem, és kifejezetten utáltam.

Ma is épp ez az utálós dolog zajlott. Aztán 3 és 4 km között valahol belém hasított, hogy már nincs nyomás.
forrás:kreativ.me.uk
Lehet lazá(bb)ra venni. Lesz, ami lesz, valahogy lefutom, nem lesz busz (vagyis tutira nem szed fel), lesz ellenben befutás. És ez jót tett! Na nem azonnal. Jött ott még pár tíz/száz keserves méter, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkalandoztak a  gondolataim a futástól, el attól, hogy milyen lassú vagyok, és hopp, már nem is vergődöm annyira.

Végre jó volt megint. Olyannyira, hogy a tervezett távba beiktattam egy extra tömbkerülést, így a szokásos 7,3-7,4 környékéből viszonylag könnyen 8 km lett. És a végén nem úgy álltam meg, hogy itt a halál, hanem úgy, hogy akár tudtam is volna futni még valamennyit.
Na ez az érzés hiányzott!!! Ezt nem tapasztaltam meg hetek óta.
Pedig de jóóóó.

Van még idénre egy nagy megmérettetésem, a maraton váltó, amikorra fel kell tolnom magam 10 km fölé. Eddig a leghosszabb távom 8,5 km volt. De utána komolyan meg kell fontolnom, hogy a téli időszakban hogyan tudom magam 7 perces km-ekhez szoktatni.

Na, ez már úgy hangzik, mint egy újabb cél a 10 km utánra, nem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése