2014. szeptember 28., vasárnap

Az első 10-es

Hosszú posztot terveztem írni arról, hogy hogy jutottam ide a tavalyi nulláról, és az idén májusi 5 km-ről. De inkább csak annyit mondok:
ÉLETEMBEN ELŐSZÖR LEFUTOTTAM 10 KM-T 
Hagyjuk most az időt, meg, hogy 7 km után mennyire szenvedtem.
Ezt terveztem erre az évre. Azt mondtam, álmodok egy nagyot, és lefutok idén egy 10 km-es távot is. Jelentem megvan.
És annyira, de annyira jó!!!

2014. szeptember 18., csütörtök

Kire ütött ez a gyerek?

Az én csodaszép és okos nagylányom ma harmadik lett az oviban a futóversenyen. (Nem, nem 3-an, hanem kb 10-en vannak a csoportban.)
Nem bírok magammal a büszkeségtől és az örömtől, hogy bár sok mindenben hasonlít, de a gyorsasága szerencsére nem tőlem van.

2014. szeptember 14., vasárnap

A futás, ami jóóóóóóó!

Az úgy volt, hogy lerobbantunk. 
Mindenki. 
Köhögés, orrfolyás, ahogy kell. Vanda - a triónk hős beugrója - pénteken üzent, hogy ő is beteg. Még az is felmerült, hogy kihagyjuk. 
Ránéztem a széken pihenő pólókra, és úgy éreztem magam, mint valami csaló. Ha nem futok, még itt sem lenne szabad lenniük. 
Hú, ez tök beteg! Tudom. 
De rájöttem, hogy én akarom ezt. Futni akarok. Igen, igen, tényleg beteg.
Na de minden ha jó, ha a vége jó. És ezúttal már ismerjük a végét, azt pedig nyugodtan nevezhetjük minimum jónak. 
Végül a ma reggel 9 óra a ligetben találta a kis alkalmi triónkat.
Arra gondoltam, ahogy a több ezer embert néztem áthaladni a rajt vonalon, hogy mindig azt mondjuk, a futásban a legnehezebb az elindulás. Általában tényleg. De nem egy versenyen! 
Szinte fájt, hogy nem mehetek én is máris. És amikor később a váltózónában álltam... Leírhatatlan! (persze azért megpróbálom) Mindenki úgy topogott, mint akit felhúztak. A szervezők alig bírták a kordonon belül tartani a váltókat. Az emberek melegítettek, de folyamatosan az érkezőket lestük, és amikor valaki megjött, a váltótársa diadalmasan vetette rá magát. "Látjátok, az enyém már itt van, én már mehetek!" Kis irigység, szemek vissza az érkezőkre. 
Végül én is nekiindulhattam. 
Az eleje nehéz volt. Meglepő módon viszont 2-2,5 km-nél már jött is a holtpont, de szerencsére azzal a lendülettel már át is estem rajta. És onnan... Onnan átkerültem egy másik dimenzióba. Egy olyanba, ahol nem zavar, ha elfutnak mellettem a 60+os egyéni rajtszámmal futók (értsd: ő egyedül futotta le a félmaratont, nem trióban, mint mi). Ahol nem is érzem a kilométereket, ahol a Nyugati téri felüljárón felfutni nem lehetetlen, sőt el is tudok futni pár másik sétáló mellett. Ahol - és ez a teljesen hihetetlen - egyre gyorsabban futok, s a km-ek előrehaladtával egyre jobb a tempóm. 
És ez így ment a végéig. Magam sem hiszem el, de a végén azt éreztem, hogy menne ez még tovább is. Meg azt is, hogy ÉLVEZTEM! Egyszerűen jó volt futni. Fárasztó volt? Igen. De élveztem, méghozzá nagyon. Azóta is vigyorgok. Nem tudom abba hagyni. Annyira elégedett vagyok. 
És hogy milyen volt az időm? Jó!!! Persze nem ANNYIRA jó. Az eddigi legjobb időm a 6 és 10 km közötti zónában, de nincs az elvárt 7.10 alatt. Na de kit érdekel???? 
Király volt! FUTNI JÓÓÓÓÓ!
Köszi Viki, hogy jöttél szurkolni, és megcsináltad a fotót!

2014. szeptember 10., szerda

A szenvedések vége - REMÉLEM

Drámai változások...
Kidőlt a triónk harmadik tagja.
Egy nagyon rövid időre felmerült, hogy megcsináljuk ketten. Tényleg nagyon rövid volt ez az idő. Annyira rövid, amíg a gondolat elért a nyakamhoz, ami aztán egyből jobbra-balra rángatni kezdte a fejemet. Kizárt!

De a lényeg: minden jó, ha a vége jó.
Na jó, a végét még nem  ismerjük, de a kilátások kedvezőbbek lettek. 
Szóval: a sérültünk helyett egyből lett valaki más, és így átszerveztük a sorainkat, bevállaltam a leghosszabb távot (oké, csak 400 méterrel hosszabb, mint amit amúgy is futottam volna) és így nem elsőnek futok majd, hanem utolsónak.
forrás: lifehacker.com
Vagyis özön időm van! Mindent elhasználhatok, amit a társaim megspórolnak a 7.10-ből. Elnézést érte tőlük előre is!!!
Ennek nagy előnye az, hogy nem kell paráznom az időm miatt.
Nagy hátránya pedig a Nyugati téri felüljáró, amin így majd nekem kell felfutnom, és amiről nem létezik adat, hogy milyen magas. Khm-khm. De egyébként ez nem zavar olyan nagyon (még!). Ilyenkor jön jól, hogy szinte mindig emelkedőn-lejtőn futok.

Ma megindultam futni egy jót a felkészülés jegyében, és miután az első 1,4 km-en nem mért az alkalmazás (grrr), utána pedig majd belehaltam (de tényleg, még a szívem is nyomott) úgy éreztem, hogy ez tarthatatlan. Mióta megkezdődött az idő parám, nem futottam egy jót. Mármint jól esőt. Bármit jelentsen is ez a futás viszonylatában.

Előtte is éreztem, hogy nem vagyok gyors (szólt a fáradt csiga), de futottam, sokszor még élveztem is, vagy legalábbis nem gyűlöltem. Ezzel szemben az elmúlt 2-3 hét maga volt a pokol. Minden alkalommal haldokoltam, egyre lassabb lettem, és kifejezetten utáltam.

Ma is épp ez az utálós dolog zajlott. Aztán 3 és 4 km között valahol belém hasított, hogy már nincs nyomás.
forrás:kreativ.me.uk
Lehet lazá(bb)ra venni. Lesz, ami lesz, valahogy lefutom, nem lesz busz (vagyis tutira nem szed fel), lesz ellenben befutás. És ez jót tett! Na nem azonnal. Jött ott még pár tíz/száz keserves méter, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkalandoztak a  gondolataim a futástól, el attól, hogy milyen lassú vagyok, és hopp, már nem is vergődöm annyira.

Végre jó volt megint. Olyannyira, hogy a tervezett távba beiktattam egy extra tömbkerülést, így a szokásos 7,3-7,4 környékéből viszonylag könnyen 8 km lett. És a végén nem úgy álltam meg, hogy itt a halál, hanem úgy, hogy akár tudtam is volna futni még valamennyit.
Na ez az érzés hiányzott!!! Ezt nem tapasztaltam meg hetek óta.
Pedig de jóóóó.

Van még idénre egy nagy megmérettetésem, a maraton váltó, amikorra fel kell tolnom magam 10 km fölé. Eddig a leghosszabb távom 8,5 km volt. De utána komolyan meg kell fontolnom, hogy a téli időszakban hogyan tudom magam 7 perces km-ekhez szoktatni.

Na, ez már úgy hangzik, mint egy újabb cél a 10 km utánra, nem?

2014. szeptember 6., szombat

Somlói és emelkedők

A mai szenvedés két tapasztalatot is hozott. 
Az egyik friss, a másik azért egy ideje már érik.

Kezdjük a frissel. 
Egy fullos esküvői ebéd után nem könnyű futni. Hát még úgy, hogy végigeszed a menüt, majd lefojtod egy kis somlóival. A somlói fél távnál jelzi, hogy ő bizony túl nagy. És jöjjön a nagy igazság (nem hinnéd...): Ekkor nem megpihenni és folytatni kell, nem kell legyőzni azt a vödör somlóit! Ott is lehet hagyni. Persze tudtam már akkor is, hogy nem jól csinálom. 
Na de mintegy 3 órával később, a lefutott közel 7,5 km minden pillanatában, minden méterén, újra és újra megerősödött bennem.

No és a másik: 
Egy lejtő, ami rövid és nagyon lankás, visszafelé megközelítve egy rettenetesen meredek és hosszú emelkedő. Hogy van ez vajon? És legfőképpen: miért nincs fordítva?

Ja és persze továbbra is lassú vagyok. Mi lesz itt jövő vasárnap???


2014. szeptember 2., kedd

Szigeti Kínok

Na ma biztosra mentünk.
Az én okos uram tegnap este kitalálta, hogy mivel a gyerek épp "táborozik" Dindinél (nálunk anyukám nagyi helyett valamiért Dindi lett), mi menjünk fussunk a szigeten.
Mentünk.
Futottunk.
Vagyis én inkább vánszorogtam.




Annyira amatőr vagyok, hogy még a rekortánon sem tudok futni. Kb. 200 méter után már fájt tőle a lábam. De csak kb. 2 km-nél jöttem rá, hogy ettől.


Na, onnan már mellette futottam, de akkor már mindegy volt.
A tempóm a holdon.





Azon gondolkodtam - mert ez az én idei óriási eredményem, hogy már nemcsak azon jár az eszem, hogy honnan lehetne több oxigénhez jutni, és miért fáj ennyire minden -, hogy mennyire utálok mindenkit, aki körülöttem van.

De tényleg mindenkit!
Mondom sorban:

  • a kedélyesen sétálókat - mi az, hogy ők kényelmesen sétálgatnak, míg én vergődök? És egyébként is, hogy van erre idejük, hogy a Margitszigeten andalogjanak egy sima kedd délutánon?
  • a fiatal futókat - úgy futnak el mellettem, mint a nyulak.Mocskok!
  • az idős futókat - elfutott mellettem még Rudi bácsi hasonmása is. Rudi bácsi amúgy most apukám mellett pihen a szívszanatóriumban, és 81 éves. Ez a bácsi sem lehetett kevesebb 65-nél, és elnyargalt mellettem simán
  • a gyerekeket - nem átallanak élvezetből futkosni a szenvedésem mellett. Dráma!

Aztán egyszercsak, ahogy aktívan utáltam mindenkit, meglett a kör, és meglett a plusz 2 km is.
Vagyis a mai táv OK, ez alapján fel vagyok készülve a jövő heti megmérettetésre.
Csak ne lennék ilyen csiga.

Na de aki most azt gondolja, hogy a mai után nem kapott kedvet tőlem futni, annak elmondom, hogy most - sőt mióta befejeztem a futást - istenien vagyok.
A futás végeztével elmúlik a szenvedés, a mindenkire kiterjedő utálat, elmúlik minden, ami rossz.
Csak az marad, hogy MEGCSINÁLTAM.
Most itt ülök a kanapén és nagyon jó nekem.
Megérte ezért a szenvedés?
MEGÉRTE!

2014. szeptember 1., hétfő

Amikor az ősz és a lustaság találkozik

Hogy ne csak a szépről szóljak.
Vállaltam, hogy számon kérhettek, így most vallok:
SZERDA ÓTA NEM FUTOTTAM.
Az volt a terv, hogy majd pénteken a koncert előtt. De nem volt idő, mert dolgozni kellett szinte az indulásig.
Aztán, hogy majd szombaton, ha hazaérünk a kórházból, ahol apukámat látogattuk meg. Sötétben értünk haza.
Na nem baj, majd vasárnap, más dolgom sincs.
Erre esett. Néha elállt, s amikor felálltam volna a kanapéról, már esett is újra.
Na jó bevallom, nem borultam ki mélyről, a szívem mélyéről.
Jól esett egy kis lustálkodás, gondoltam, majd ma.
De ma megállás nélkül esik.
Futottam már esőben, nem gond. Legalábbis úgy, hogy ha menet közben kap el, nem állok meg. De nem indulok el esőben, annyira nem vagyok én sem elkötelezett. No de még ha el is indulnék, itt akkor sem menne, mert nincs aszfalt út, és ennyi víztől csúszósra ázik a föld.
Szóval ez a poszt a nem futásról szól.
Amikor először nem zavar, utána pedig elkezd frusztrálni.
Mostmár mennék nagyon.
De nem tudok.
És már megint dörög...

forrás: store.nike.com

2014. augusztus 27., szerda

PARA VAN

Igen, így csupa nagy betűvel! Sőt nem is tudok elég nagy betűket alkalmazni az izgalmamat érzékeltetendő.

Eddig nem izgultam a szeptemberi félmaraton váltó miatt, mert már többször is megfutottam a belőtt 7,4 km-es távot.
Csakhogy ma megnéztem az elvárt szintidőt.
ÚRISTEN! 7p10mp.
Én lassú futó vagyok. Nagyon lassú.
7:50 és 8 p körüli km-eket futok többnyire.
Ez nem lesz elég.
Ebből ered a PARA.

Most az a terv, hogy futok heti háromszor és szeptember 14-ére felhozom az időt 7:10 alá.

Ez volt ma.

Nem egy hosszú táv - főként a hétfői 8,5 km-hez képest -, de legalább olyan jó idő, mint még soha (persze leszámítva a május versenyt).
Optimistán értem haza. Lehet, hogy van remény...

Az elhatározás

Ma született meg az elhatározás.
Na nem a futásé. Az már tavaly nyárra datálható.
Ma inkább csak azt döntöttem el, hogy dokumentálom.

Hogy miért?
Két okból:
1. Hogy legyen egy számon kérő közegem
2. Hogy bátorítsak olyanokat akik most kezdtek vagy kezdenének futni.

Mostanában jó páran találtak meg azzal, hogy a futásaim hatására elkezdtek futni, vagy fontolgatják azt.
El sem tudom mondani, hogy ez milyen jól esik.
Örülök, hogy más is szenved nemcsak én.

Most két nagy megmérettetés vár rám.
A félmaraton váltó szeptemberben és a maraton váltó októberben.
Izgulok. Nagyon. Nem azért, hogy le tudom-e futni. Az egyik távot már többször megfutottam, és a másik sincs messze. Csakhogy nagyon lassú vagyok. Így azon izgulok, hogy a szintidőn belül leszek-e vagy összeszed a busz. Azt nagyon sajnálnám.

Így mostantól nemcsak futok, de 3x futok egy héten és nagyon igyekszem javítani az időmet.
Egyelőre ezt dokumentálom, s ha lesz érdeklődés (???), akkor majd folytatom. Vagy nem.
forrás:keepcalomatic.co.uk