2015. október 11., vasárnap

Hasonlítgatás

Tavaly ugyanezen a napon is futottam, ráadásul ugyanígy a Flora Maratonstafétán.
Ilyenkor lehetetlenség megállni az összehasonlítást.

Lássuk hát!

akkor nyár volt, kb 26 fok
ma késő ősz, kb 10 fok, bár szerencsére a beígért esőből nem jutott nekem

akkor az egyik leghosszabb távot vállaltam (11 km),
idén pedig a legrövidebb is kihívás volt, mert több, mint 1 km-rel hosszabbnak ígérkezett az idei eddigi leghosszabb futásomnál.

az akkori eredményem. 8:05p/km volt. Mivel a tavalyi távom hosszabb volt, nem pontos az összehasonlítás, de mégis...
A mai bűvös szám a 7:41.
Ez életem második legjobbja a 7-11 közötti távon
Vagyis a valaha futott legjobb időmtől alig maradtam el (tavaly a WizzAir-en, nagyon hasonló távon 7:36 volt).

Alig tudom elhinni, hogy azok után, amilyen "kalandokat" idén átéltem, itt tartok ma.
Most úgy tűnik, hogy így őszre szinte vissza tudtam hozni a tavalyi formámat. Vagyis ez a mai eredmény elképesztően jó. Nekem. Magamhoz képest.

Vegytiszta elégedettség! 
Pedig higgyétek el, ilyet ritkán érzek magammal kapcsolatban. 

Már néztem, hogy jövőre a Cola Női Futógála május 22-én lesz. 
Ki jön?

2015. október 3., szombat

A győzelem

- Nyertél, anya? - kérdezte lelkesen csillogó szemmel. 
- Igen, szívem. Nem én lettem az első, de nyertem! Nyertem magammal szemben. Mert lefutottam, nem adtam fel. 
- És ki lett az első?
- Nem tudom, édesem, de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy én nem álltam meg,  hanem végigcsináltam. 

Bevallom, amikor jelentkeztem, hogy pár lelkes kollégával futok egy jót Szegeden a 14. Pick Utcai Futófesztiválon, akkor még nem is sejtettem, hogy micsoda remek alkalom lesz ez példát mutatni a 4 évesnek. 

Az én lányom, az én büszkeségem, ugyanis a héten területi futóversenyen járt, ahova azért ment, mert a korosztályában a lányok között második lett az ovis versenyen. De a területi már nem sikerült ilyen jól. A rajtnál egy kis lökdösődésbe keveredett, és végül nem futotta le a távot, hanem a nagypapa nyakában lógva sírdogált. A legnagyobb baja végül az volt, hogy mások kaptak labdát, ő pedig nem. 
Mert hát ő - ugyebár - nem futotta le a távot. 
Sokat beszélgettünk erről utána, hogy miért fontos NEM FELADNI. És miért nem csak a győzelem a fontos, hanem végigcsinálni azt, amit elkezdtünk. 
És nagyon okosan osztottam az észt napokig. 

Lelkes Cafés 6 km-esek a rajt előtti pillanatban
De vasárnap, amikor elindult a mezőny, bevallom, én már pár száz méter után nagyon szerettem volna feladni. Kiderült, hogy Szegeden a 6 km-es táv, a profik távja (Jézus, mit keresek én itt???), és mindenki tényleg komolyan fut. Most szerencse, hogy nem volt busz. Annyira a mezőny végén kullogtam, hogy már csak 3-an voltak mögöttem. Egy fiatal pár, akik gyakorlatilag gyalogoltak, nem is futottak, és egy 80 körüli bácsi, aki egy hős. Mindenki más - és nem akarom tudni, hogy hányan - előttem volt. Először csak kicsit, később jobban, majd nagyon. Szerencsére ezúttal hallottam az appot a fülemben, és érzékeltem, hogy bár az érzés pokoli, a tempó minden eddiginél jobb. Az első 2 km-en 7 percen belüli időt futottam. Soha eddig. Vagy nem emlékszem. Szembe szél a rakparton, elhúzó mezőny, beláthatatlan táv. 
Úgy éreztem, haldoklom, de mentem, és futottam. 
Az tartotta bennem a lelket, hogy most még jobb időt futhatok (és futottam, is), mint 2 hete a WizzAiren, és ami a legfontosabb, hogy mégsem mondhatom a lányomnak, hogy anya nem csinálta végig. 

Az eredmény pedig 46 perc szenvedés után egy szuper boldog befutó, ahol a kollégák visítottak (mert ők már ki is pihenték a futást, olyan régen beértek) és a lányom is lelkesen tapsolva azt látta, hogy anya végigcsinálta. Nyertem! NYERTEM!


2015. szeptember 13., vasárnap

Amikor nem ér utol a busz

- Majd meglátjuk még, hogy alakul az év,-mondta reggel 8 körül a kocsiban-gondolom, majd még a Spar-on is el akarsz indulni.
- Nem, azon idén nem.
- Neeeem? Na jó, majd meglátjuk. - mondta ezt annak a bölcsességével, aki már 10 éve ismer, és tudja az összes nünükémet, sőt békésen, és szó nélkül el is szenvedi azokat.

Mindez ma történt még a 30. Wizz Air Félmaratonváltó előtt.
És én tényleg meggyőződésből mondtam, hogy a maratonváltó idén már nem fér bele. Nem vagyok olyan fitt, nem tudok ennél a mai 6 km-nél többet vállalni. A maratonváltóhoz pedig ez kevés.

Aztán eljött az én időm. Lefutottam a magam távját, és bevallom, kegyetlenül szenvedtem. Nem volt olyan könnyed, mint tavaly. Küszködtem, vergődtem, zsibbadtam, és mivel csak a fél fülemben volt füles, nem hallottam az alkalmazás szövegét, így nem is tudtam, hogy milyen tempóval vergődök. Azt tippeltem, hogy minden eddiginél lassabb vagyok, mert hát érzem, hogy mennyire nem megy.
Nézegettem hátra, hogy jön-e az a fránya busz. Szerencsére nem jött, nem is láttam, csak azt, hogy még jó sokan vannak mögöttem.
Aztán egyszer csak feltűnt a váltópont, átadtam a váltórajtszámot, és leállítottam az alkalmazást.
No meg meg is néztem. És akkor olyat láttam, hogy az csak na... 7:45/km.
A tapasztalt futók most azt gondolják, hogy "na igen, ez tényleg lassú", de én, aki idén még csak 8:30 körüli időket futottam, és eddig a leghosszabb távom 5,5 km volt, ma 6,5 km-en 7:45-öt futottam.
Naná, hogy nem jött az a busz...
EUFÓRIA!!!
Komolyan le voltam nyűgözve magamtól. És ettől minden szenvedés azonnal megfakult. Maradt a végtelen elégedettség és boldogság.
Ráadásul ez a 6 és 8 km közötti távon életem 2. legjobb ideje. Aztaaaa! Tessék, pedig a 20 centis vágás a jobb oldalamon minden reggel és este emlékeztet arra, hogy mi is volt. Persze a lényeg, hogy VOLT. Ezek szerint igenis vezet út a régi futó-formámhoz. Hosszú még, de nem bejárhat... izé, befuthatatlan.
Juhéj!
A föld felett lebegve telt a következő pár perc. BOLDOGSÁG!

Hazafelé az autóban azon kaptam magam, hogy a Spar váltóbeosztását nézem. Van benne egy 7 km-es táv!
- Végülis - mondom Neki - a 7 km-t még be tudom idén vállalni. Neked "csak" a 11-et kell, és találnunk kell még 2 váltótársat.
- Bevállalom a 11-et. - mondta. És ÚGY mosolygott. Annak a bölcsességével, aki már 10 éve ismer, és aki hagyja belerángatni magát az összes hülyeségbe, amit csak kitalálok.

2015. szeptember 1., kedd

Egy 5-ös magamnak

Ma reggel nekiduráltam magam, felkeltem 6kor és elindultam futni. 
Ez nagyon jól, hősiesen hangzik, de igazából arról van mindössze szó, hogy jövő vasárnap futjuk a félmaraton váltót, és megszállt a (már szokásos) para, hogy mi lesz, ha túl lassú vagyok, összeszed a busz, és nem tud az engem váltó társ futni miattam. 
Átéltem ezt már korábban is, és még sosem történt meg, sőt nem is nagyon láttam még ilyesmit, de azért mindig, minden verseny előtt előbújik a kis para szörny.
Na ezért indultam neki, nem holmi sportosságból.

Az első 1.5 km totális kínlódás volt, majdnem kiköptem a tüdőmet, és azt éreztem, hogy nincs semmi energiám, azonnal összerogyok. Aztán eljött az áldott holtpont, átzuhantam rajta, és onnan már egészen jó volt. Na jó, ne essünk túlzásba, kibírtam. Ment az 5 km. Végre újra!

Ez az 5 km egyfajta lélektani határ nekem. Ez alatt mindig azt érzem - akármennyit kínlódok is - hogy ez csak olyan móka futkározás, nem igazi. De az 5 km az már igazi táv. Az már futás. Még ha a szokásos méreyandi féle lassú is...

Szóval ma végre, az újrakezdés óta először megvolt. 
Újra igazi futás volt. 
És boldogság volt. 

Megnéztem, hogy tavaly ilyenkor hol tartottam. 
Picit lelombozó: többet futottam 50%-kal, és gyorsabban is. 
Na jó, de akkor még nem kaszabolták szanaszét a hasamat, nem lábadoztam hosszú hónapokig megvonva magamtól a futást. akkor futottam egész nyáron, és úgy voltam olyan ügyes. 

Most meg így. 

Rájöttem, hogy nem érdekel, mennyivel voltam jobb egy éve, az a lényeg, hogy felkeltem, és megcsináltam azt, amit kitűztem magamnak. Szóval végülis elégedett vagyok. 

Csak aztán fel ne szedjen az a fránya busz...

2015. augusztus 9., vasárnap

Suhanás




Tavaly ilyenkor dimenziókkal jobb kondiban voltam, és nagyon lelkes voltam, hogy a Cafés csapattal lefutjuk váltóban a Suhanj!6 éjszakai távját. Végül akkor nem jött össze, nem lett meg a csapat, lemaradtam róla.

Na de idén, amikor egy lelkes tavaszi kezdet után több hétre - hónapra le kellett állnom, mert kiderült, hogy még nem vagyok OLYAN jól, amikor az eddigi legnagyobb megtett távom 3 km 25 perc alatt, akkor mégis összejött.
4-es csapatban.
Vagyis fejenként 1,5 óra jut(ott volna).



Bevallom, hála a lelkes és önfeláldozó csapattársaknak, nem futottam 1,5 órát, csak 2 x 35 percet, ráadásul nem is futottam gyorsan, sőt...

De megvolt! És elképesztő volt!

A táv alkalmanként is 1,2 km-rel hosszabb volt, mint a múlt heti maximumom, és habár elvben több ízben is engedélyeztem magamnak a megállást, végül mégsem álltam meg, hanem futottam. Végig.
Mondták, hogy jó lesz, meg, hogy szép a napfelkelte futás közben, és el is hittem, csak épp nem gondoltam bele.

Aztán ma hajnalban - olyan 4:30 körül - megtörtént.

Futottam a második alkalmamon a második kört, és azon gondolkodtam, hogy ha most akármelyik pillanatban sétára váltok, akkor is elégedett lehetek magammal. Egyszer már lefutottam 4 km-t és most is 3 körül járok. Körülnéztem, és láttam, hogy jó páran sétálnak, és én nagyon büszke voltam magamra, hogy én még mindig futok. Aztán felnéztem, és akármilyen giccsesnek hangzik, leesett az állam, ahogy a Duna fölött elkezdett piroslani az ég. Nem vagyok egy nagy naplemente/napfelkete bámuló, de ez elképesztő látvány volt. Eközben a fülemben megszólalt a kedvenc dalom a playlistről, és akkor tényleg majdnem sírtam. Leírhatatlan volt!

Mondanom sem kell, hogy a maradék 1 km-en már nem álltam meg, ahogy másodpercről másodpercre érezhetően egyre világosabb lett, én futottam, boldog vigyorral az arcomon érkeztem a világosságba.

Azt hiszem, a 4 fős csapatok között sikerült elérnünk az előkelő utolsó helyet, de kit érdekel? Holnap nem fogok tudni mozogni, de ez is: kit érdekel?
Jó ügyért futottunk, jó társaságban, és egészen különleges élmény volt.
Köszönöm Ervin és "neje", hogy bevettetek, és köszönöm Édesem, hogy mindig minden hülyeségemre vevő vagy és támogatsz!

Ti meg jövőre gyertek velünk! Minél többen vagyunk, annál nagyobb buli, és annál többet segíthetünk!

2015. április 26., vasárnap

Az 5, ami jobban megy, mint a 4

Pont egy hete a 4 km csak 80 méteren múlt, de képtelen voltam megtenni azt a 80 métert. Az egész nagyon nehéz és fárasztó volt.
Ezen felbuzdulva (???), úgy döntöttem, hogy ma cél az 5 km.

Túl jól emlékszem még, hogy tavaly nyár végén az 5 km már a ciki táv volt. "Csak nem állok meg 5 km-nél"-gondoltam akkor.
Ma meg azt, hogy "csak kibírok valahogy 5 km-t".

Menetközben aztán tettem magamnak egy kis engedményt, hogy ha nagyon kipurcanok, akkor a 4,5 is elfogadható. Mondjuk ezt azért csináltam csak, mert pontosan ismerem magam, hogy ha 4,5 km-t lefutok, akkor 500 méteren úgysem hagyom elúszni a napi célt. Kit akarok átverni?

forrás: marineposition.se
De a lényeg, hogy futottam, helyenként totyogtam, szenvedtem, de valahogy mégsem annyira, mint a múlt héten.

Most volt benne öröm is, nemcsak szenvedés. A tóparton - mert megint elmerészkedtem olyan messzire - megnéztem a pecásokat, a fodrozódó vizet, nagyot szippantottam a tavi levegőből. Tudjátok, az olyan más, mint a nem tavi.


Szóval nem állítom, hogy simán ment, de végre öröm is volt benne, újra látom, hogy miért is kedveltem meg.

És persze most, így utána... Juhuuuuuuuuu

2015. április 19., vasárnap

Azért jó tavasszal futni...

2 hét lustálkodás után ma nekiindultam újra.

Azt terveztem, hogy ebben a szép, napos időben futás közben majd sorra veszem, hogy miért is olyan szuper tavasszal futni, és erről írok egy jó kis inspiráló posztot. Azt gondoltam, ez egy olyan írás lesz, hogy még az is futócipőt húz, aki eddig soha nem is gondolt rá.
Nekiindultam, és éreztem, hogy a nap süt, kezdek átmelegedni, néztem, ahogy minden zöldell, és hamarosan még azt is éreztem, ...
forrás: poosugar.com
... hogy mindjárt összecsuklom, és kiköpöm a tüdőmet.

forrás: clipartpanda.com
Azzal kellett szembesülnöm ezen a csodás tavaszi napon, hogy a kondim még mindig a semmiben van. Nyilván nem segített, hogy az elmúlt két hétben csak beszéltem a futásról, beneveztem egy versenyre, és gondoltam is sokat rá.

Jé, ettől nem megy jobban.

Őszinte leszek, a mai alkalom szörnyű volt! Biztos ez is kell a fejlődéshez, de voltak olyan pontok, ahol úgy totyogtam - futást imitálva - , hogy magam előtt  is szégyelltem. Sőt 2,5 km után bele is kellett sétálnom egy picit.

Végül az újraindulás után jobb lett - mondjuk ebben az is szerepet játszott, hogy a kb. 1 km emelkedő után végre jött a lejtő - és legalább keringésileg sikerült átvergődnöm a holtponton. De fizikailag... Mindegy, meglett a közel 4 km és bár rettenetes szenvedések árán, de most már túl vagyok rajta.

És most...

Most nagyon nagyon nagyon jó! Azt érzem, hogy legyőztem magam, a lustaságom, az emelkedőt, a kilométereket,  és mozogtam. Büszke vagyok, hogy csak pár másodperccel vagyok lassabb, mint tavaly ilyenkor és tervezem a következő alkalmat.

Futni néha nagyon nehéz. De futás után mindig rettentően jó. Már csak ezért is megéri!

2015. március 29., vasárnap

Régóta az első

Nem futottam 5 hónapja 2 hete és 4 napja. 

Kifejezetten izgultam indulás előtt, féltem, hogy mennyire fogok szenvedni. 

Hát szenvedtem, de nem volt olyan rémes, mint vártam, és végülis elégedett vagyok a teljesítményemmel. 

A mai etap rövid volt és nem túl gyors, de nagyon büszke vagyok arra, hogy:

1. egyáltalán elindultam

2. végigcsináltam megállás nélkül

3. 2 km-t terveztem és 2,6-ot futottam

4. tavaly amikor nekikezdtem a futásnak, ugyanilyen távon 9:09-es km-t futottam, most pedig 8:29-et - vagyis jobb vagyok, nem veszett el minden 

Sokat kell még szenvednem, és fejlődnöm, de legalább elindultam.

Ki jön velem??? 

Visszatértem

Tavaly, amikor elkezdtem ezt a blogot, az volt az elsődleges célom, hogy dokumentáljam a felkészülésemet a maraton váltóra, és azzal motiváljam magam, hogy néhányan olvasnak, és nekik el kell számolnom a fejlődésemmel.

Aztán jött az október, a maraton váltó, és pár nappal utána elkezdődött egy kálvária, amiben a futásnak nem nagyon jutott szerep. Megrengett az a világom, amiben az volt a legnagyobb gondom, hogy hogyan futhatnék 1 km-t 7:10-en belül. Nem futottam azóta sem, történt viszont sok más, többek között egy jó nagy műtét.

De mostmár minden jobb. Persze ez nem az a helyzet, amiben az orvosok azonnal gyógyultnak minősítenek, de ezt a csatát tutira megnyertem, és szerintem a háborúban is nyerésre állok.

Így aztán jöhet megint a futás!

Most úgy gondolom, hogy a blog mindazoknak szól, akik vágynak, vágytak futni, de nem mertek eddig belefogni, mert azt gondolták, hogy nehéz (mondjuk tényleg nehéz, de idővel élvezetesebb lesz, mint nehéz).
Szól még azoknak, akik nem vágynak futni, de csinálnának valamit és még nem döntötték el, hogy mit.
És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban szól azoknak, akik betegségből lábadoznak, és még nem indultak újra neki a sportnak.

Gyertek velem, szerezzetek egy jó futócipőt (mert anélkül nem szabad) és indulás! Szenvedjünk együtt!