- Igen, szívem. Nem én lettem az első, de nyertem! Nyertem magammal szemben. Mert lefutottam, nem adtam fel.
- És ki lett az első?
- Nem tudom, édesem, de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy én nem álltam meg, hanem végigcsináltam.
Bevallom, amikor jelentkeztem, hogy pár lelkes kollégával futok egy jót Szegeden a 14. Pick Utcai Futófesztiválon, akkor még nem is sejtettem, hogy micsoda remek alkalom lesz ez példát mutatni a 4 évesnek.
Az én lányom, az én büszkeségem, ugyanis a héten területi futóversenyen járt, ahova azért ment, mert a korosztályában a lányok között második lett az ovis versenyen. De a területi már nem sikerült ilyen jól. A rajtnál egy kis lökdösődésbe keveredett, és végül nem futotta le a távot, hanem a nagypapa nyakában lógva sírdogált. A legnagyobb baja végül az volt, hogy mások kaptak labdát, ő pedig nem.
Mert hát ő - ugyebár - nem futotta le a távot.
Sokat beszélgettünk erről utána, hogy miért fontos NEM FELADNI. És miért nem csak a győzelem a fontos, hanem végigcsinálni azt, amit elkezdtünk.
És nagyon okosan osztottam az észt napokig.
![]() |
| Lelkes Cafés 6 km-esek a rajt előtti pillanatban |
De vasárnap, amikor elindult a mezőny, bevallom, én már pár száz méter után nagyon szerettem volna feladni. Kiderült, hogy Szegeden a 6 km-es táv, a profik távja (Jézus, mit keresek én itt???), és mindenki tényleg komolyan fut. Most szerencse, hogy nem volt busz. Annyira a mezőny végén kullogtam, hogy már csak 3-an voltak mögöttem. Egy fiatal pár, akik gyakorlatilag gyalogoltak, nem is futottak, és egy 80 körüli bácsi, aki egy hős. Mindenki más - és nem akarom tudni, hogy hányan - előttem volt. Először csak kicsit, később jobban, majd nagyon. Szerencsére ezúttal hallottam az appot a fülemben, és érzékeltem, hogy bár az érzés pokoli, a tempó minden eddiginél jobb. Az első 2 km-en 7 percen belüli időt futottam. Soha eddig. Vagy nem emlékszem. Szembe szél a rakparton, elhúzó mezőny, beláthatatlan táv.
Úgy éreztem, haldoklom, de mentem, és futottam.
Az tartotta bennem a lelket, hogy most még jobb időt futhatok (és futottam, is), mint 2 hete a WizzAiren, és ami a legfontosabb, hogy mégsem mondhatom a lányomnak, hogy anya nem csinálta végig.
Az eredmény pedig 46 perc szenvedés után egy szuper boldog befutó, ahol a kollégák visítottak (mert ők már ki is pihenték a futást, olyan régen beértek) és a lányom is lelkesen tapsolva azt látta, hogy anya végigcsinálta. Nyertem! NYERTEM!


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése